Hargitai Anita vagyok. Az egyetemen közgazdaságtant tanultam. Hogy miért? Már magam sem tudom. Szép volt az egyetem épülete és különben is mindig jó voltam matekból, akkor miért ne. Várjunk csak… Mindig jó voltam matekból?! Ez így nem igaz! Általános iskolában maximum a középmezőnyhöz tartoztam, gimnázium első osztályában meg megbuktam belőle. Aztán történt valami. Gimnázium végére már a legjobbak közé tartoztam, az egyetemi felvételit meg szinte maximum ponttal írtam meg…

De eltértem a tárgytól. Pár évembe telt mire rájöttem, az eredeti szakmámban nem lehetek boldog, nem való nekem. És akkor találkoztam az első ügyfelemmel.

Egy vadóc kisfiú volt. Igen, az, aki megállás nélkül tud beszélni, állandóan kitalál valami rosszaságot, teli van energiával és még a környezetével is állandó konfliktusba keveredik. 

Mindezt egy akkoriban egyedülálló anyukával, aki nagyon kedves volt, segítőkész, figyelmes és empatikus, de sokszor érezte úgy, hogy kisfiával egyszerűen nem boldogul, nem tudja kezelni.

Bár Gergő (a könyvben szereplő történetek valóságosak, de a neveket megváltoztattam) már kisbabaként a sírós, nyugtalan, éjszaka gyakran felébredő és nem jól evő csecsemők közé tartozott, végtelen türelemmel állt hozzá, órákig tartotta a karjában, hogy aludni tudjon.

Az óvodában még túl komoly problémák nem jöttek elő, bár néha akadtak nézeteltérések csoporttársakkal és a beszédfejlődésben is voltak lemaradások.

Az iskolával aztán elkezdődtek a komolyabb gondok. Szó szerint utálta az iskolát és ezt a tanító nénikkel sem volt rest közölni. Mindent csinált, csak ott ülni és figyelni ne kelljen.

Felállt az órán. Kiment pisilni, 5 perccel később újra sürgős dolga volt a mellékhelyiségben.

A szomszéd kislány haját nagyon jó mókának tűnt meghúzni és a kabát mindig sokkal jobb helyen volt a folyosó közepén, mint a fogason. Első év végén még nem tudott olvasni és leírni is csak a saját keresztnevét tudta. A számolással is gondjai voltak. 

A viselkedési és tanulási gondok miatt nem maradt más, csak az iskolaváltás második év közepén. Bár az anyuka, Csilla, kétségbeesésében otthon elkezdte neki az olvasást tanítani (és a kisfiú hihetetlenül jól haladt vele), a sok lemaradás miatt mégis meg kellett ismételni egy évet.

Az új iskolával azonban nem szűntek meg a gondok. A tanító néni hetente hívta be az anyukát, küldte ki a Gergőt az óráról vagy vitette haza őt Csillával. A kisfiú közölte, hogy neki nincs kedve az órai munkát csinálni, eleve nem akar ott ülni és a szünetben is a legjobb elfoglaltsága az volt, hogy egy másik rosszcsonttal együtt a lányokat kergette. 

Ha unatkozott elkezdett másokat piszkálni, "véletlenül" meglökni vagy a táskára lépni, ha nézeteltérése volt másokkal, azt csak erővel lehetett megoldani.

A házi feladat megírása kész horror volt. Amikor kedve volt, akkor ugyan 10 perc alatt elkészítette a leckét, de sajnos ez volt a ritkább. A legtöbbször ugyanaz a mennyiségű házi feladat két órát tartott. Csak ült ott, meredt maga elé vagy talált valami érdekesebb kémlelni valót, mint az iskolai füzete. Érdekesebbnek meg érdekesebb volt a csillár is, az asztalterítő vagy a tapéta mintázatáról pedig ne is beszéljünk.

Amikor vendégek jöttek még rosszabb lett a helyzet, sokszor teljesen kifordult magából, a 7 éves szülinapi buliján a saját kedvenc játékát is szán szándékkal földhöz vágta, ami azonnal tönkre is ment.

Gergő és Csilla pszichiáterhez fordultak az iskolapszichológus javaslatára.. Az első elbeszélgetés után meg is erősítette  a doktornő az iskola gyanúját, hogy igen, a kisfiúnak ugyan a végleges diagnózishoz még további kivizsgálásra van szüksége, de egyértelmű az ADHD (vagyis a hiperaktivitásos figyelemzavar) és ha Csilla szeretné, most azonnal felír neki gyógyszert.

Csilla nem szerette volna. Bár a kapcsolatuk a kisfiúval az állandó veszekedések, végtelennek tűnő viták miatt folyamatosan romlott, mégis nemet mondott.

Szeretett volna más megoldást. Annyi rosszat olvasott már ezekről a gyógyszerekről, a rengeteg mellékhatás, mint a fejfájás, alvási problémák, depresszió… szerette volna mindezt elkerülni és más megoldást találni.

Elkezdtek pszichológushoz járni. Játékterápia. Gergő szívesen ment oda, imádott ott játszani és amikor kettesben voltak a doktor nénivel nem is volt vele semmi gond. A viselkedési gondok otthon és az iskolában azonban makacsul megmaradtak.

Segíteni szerettem volna. Ugyan nem ez volt a szakmám, de az egyetemi szünetekben mindig au pairként dolgoztam és szívesen foglalkoztam gyerekekkel. Elkezdtem utána olvasni a betegségnek, pszichológiát tanultam. Nagyon szerettem volna, ha Gergő sikereket ér el. Sikereket az iskolában, sikereket a későbbi életében és boldog, kiegyensúlyozott felnőtté válik.

Hiszek abban, hogy a sors kicsit terel minket a céljaink felé és segít nekünk megtalálni a megfelelő utat.

Nekem is segített és abban az időben ismertem meg jelenlegi páromat, aki pedagógus szakmája szerint és hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy mire van szüksége egy gyermeknek.

Nagy részben neki köszönhetjük, hogy Gergőt, mintha kicserélték volna. Harmadik osztályban már a Harry Potter könyveket olvasta (4-5 nap alatt a 400 oldalas könyveket) az a kisfiú, aki második év elején még a nevén kívül nem nagyon tudott mást elolvasni. A viselkedési gondok jelentősen csökkentek. 

A füzeteit még mindig sokszor az iskolába felejtette, a ceruzáit, sapkáját elvesztette, de egyre többször írt órán gyönyörű bejegyzéseket. 

Ugyan még mindig nehezére esett megállni, hogy ne kotyogjon órán közben, ha valami eszébe jut, de figyelt is az órán, egyre jobb jegyeket szerzett, matekból pedig a legjobbak közé tartozott. Már nem volt agresszív, egyre több barátja lett. A dühkitörések mintha megszűntek volna és ha vendégek jöttek, akkor is egyre szebben viselkedett.

Gergő helyzete tehát egyre jobb lett és én meg elhatároztam, hogy szeretnék másoknak is segíteni. Segíteni, hogy ezeknek a gyermekeknek az életét pozitív irányba befolyásoljam, hogy sikereket érjenek el a tanulásban, megszeressék az iskolát, megszűnjenek a súlyosabb viselkedési gondok és így lehetőséget kapjanak arra, hogy megmutassák mire is képesek. Hogy rendbe jöjjön a szülő- gyermek kapcsolat, hogy megszűnjenek az otthoni állandó viták.

A bátyám mindig átlagon felül intelligens volt, de ugyanolyan problémákkal küzdött egész gyermekkorában, mint Gergő. Tiniként a helyzet sokkal rosszabb lett és a gondok a korai felnőttkorban sem szűntek meg.

Tudom, mit élt át édesanyám a bátyámmal és tudom, hogy mit éltünk át mi testvérként. Tudom, hogy édesanyám nevelési módszere, ami hármunknál teljesen jól működött, az totális kudarcot vallott a bátyámnál.Tudom, hogy ez nem édesanyám hibája és Csilla is "ártatlan".

Ezeknél a gyerekeknél a hagyományos nevelés általában nem válik be. 

De Gergő mégis megváltozott. Talán a bátyám gyermekkora is máshogy alakulhatott volna. Talán lehetett volna segíteni.

Talán lehet a mostani gyerekeknek segíteni, akik ugyanilyen problémákkal küzdenek.

Elkezdtem tehát tanulni. Elkezdtem kutatni a témát. Mi a siker titka ezeknél a gyermekeknél? Kik azok a felnőttek, akik gyermekként "Gergők" voltak és mégis boldogok és kiegyensúlyozott felnőttekké váltak? Mi a titkuk? Mit mondanak a szakértők, a kutatók, akik több száz vagy ezer ilyen gyermekkel foglalkoztak és hatékonyan segítettek?

Így hát elkezdtem kutatni a témát és közel 40 évesen újra tanulni.

Így az előszó végén tartozom még egy vallomással: Csilla, az első ügyfelem, én magam vagyok és Gergő az én értelmes, okos nagy fiam, akitől rengeteget tanulhattam!